Szenvedély - 6. fejezet

Szijasztok!! Újult erővel visszatértem, szal folytatom az írást, máris egy kövi fejivel:P Ez nem lett valami jó, mert túl sokáig írtam, de remélem azért tűrhető...:/ Ajánlanám a fejit Szannikának, Lettinának, Galaxyának, Szaszának, Lexinek és Nikinek:) Vége asulinak, csajok!!:D<33
 Mesedélután

„Már egy hete nem gondoltam a találkozásra, ám egy ismerős személy eszembe juttatta a dolgot. Ó, te jó ég…”
Éppen Lis is rákérdezett volna, mi bajom, de nem tudott megszólalni a felénk tartó tornádótól.

- Istenem, siessetek, egyenest egy angyal szállt le közénk! Eljött értünk! Itt a vég…! – suttogta a végét Cathe, és színpadiasan elájult. Persze tudta, hogy valamelyikünk elkapja, és ez esetben én voltam az a valaki. Sam kérdőn felvonta a szemöldökét, mire Cathe a megfelelő irányba mutatott, ahol a személy – bocsánat, angyal – helyezkedett.

- Lucas… - sóhajtottam egy nagyot.

Bár nem láttam, éreztem, ahogy a barátnőim tátott szájjal, kiguvadt szemekkel bámulnak rám. És azt is éreztem, ahogy egyre jobban elpirulok… Remek… Miért nem tudom befogni a szám?!

- Te meg… hogyhogy… honnan ismered? Még én sem tudtam vele beszélni! – förmedt rám Cathe. Ja, igen, ez azért volt fura, mert ő a röpisek, az ’Amazonok’ egyik frontembere. Mindenkit ismer a suliból. Illetve… eddig mindenkit ismert. – Vagy netán… - filózott, és rám nézett. – Már találkoztál Vele ezelőtt? – húzta fel a szemöldökét.

Zavaromban hátranéztem az asztalunkhoz, ahol már Anthony, Jason és Marco is elfoglalták helyüket Naomi mellett, aki mellesleg szinte nyál csorgatva bámulta Lucast. A fiúk épp meg akarták tréfálni Naomit, de amikor észrevették, hogy őket nézem, csak vigyorogva intettek. Sóhajtottam egy nagyot, és visszafordultam a csajokhoz.

- Elmondom, csak üljünk le! – morogtam.

Cathe fújtatva visszament az asztalhoz, míg Kassie, Lis, Sam és én elvettük az ebédet. Sam és Kassie nem szólt semmit, míg Lis az arcomat fürkészte.

- Valami baj van, Ange? – kérdezte óvatosan. Vajon Mit láthatott az arcomon…?

- Hát… Attól függ, hogyan nézzük… - mosolyodtam el. Mindhárman felvonták a szemöldöküket, amitől önkénytelenül is elnevettem magam. – Menjünk, a többieknek ki fog lyukadni az oldaluk a kíváncsiságtól – sóhajtottam ismét. Ha így haladok, nem marad bennem levegő… Bár néha tényleg úgy érzem, mintha nem jutnék elég oxigénhez. Mintha… fuldokolnék…

- Az biztos! – értett egyet Samantha. Épp, hogy odaértünk az asztalokhoz, Cathe, mint egy pletykára éhező keselyű csapott le rám.

- Miért? Hol? Mikor? Miééért? – állt fel, és kezdett el hisztizni barátnőm. Marco és Anthony vállánál fogva leültették, amiért hálás pillantásokat vetettem rájuk. Marco csak mosolygott, Thony meg kacsintott.

- Nyugi, csajszi! Csak… múlt héten találkoztunk… - dadogtam, visszaemlékezve a történtekre, miközben leültünk.

Cathe már épp kitört volna, mikor Kassie befogta a száját, és megszólalt.

- Ne akard, hogy mindent harapófogóval húzzunk ki belőled! – nézett rám megrovón, és a durcás Cathrine felé intett, aki morogva keresztbe fonta karjait. Ránéztem a skacokra, és mindegyikükön az őszinte kíváncsiságot láttam. Végülis… ők biztos máshogy reagálnák le ezt, nem érdekelné őket annyira, mint engem… Legalábbis remélem…

- Múlt hétfőn összefutottam suli után a füvesekkel… És tudjátok, milyenek… főleg Steve… És hirtelen felbukkant Ő… És megvédett… - révedt el a pillantásom. Eszembe jutott földöntúli mosolya, feneketlen mélységű, megigéző szemei, bársonyosan cirógató hangja…

- Lucas… - tört fel belőlem egy vágyakozó sóhaj az emlékek hatására.

- Igen? – hallottam meg egy hangot a hátam mögül. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy egyszerre lángol és fagy mozdulatlanná a testem. Az izmaim viszont megfeszültek, és egy hajszálnyi választott el attól, hogy ne pattanjak fel és smároljam le vagy verjem belé a fejét az asztalba a múltkoriért…

- Jól hallottam, hogy rólam volt szó? – kérdezte Lucas.

Mielőtt bárki felelhetett volna, Cathe teljes lényéből eltűnt a feldúltság, helyét átvette a… kacérkodás?

- Áh, csak azt csicseregték a madarak, hogy ti Ange-vel ismeritek egymást, és rákérdeztünk a dologra – tekerte meg egy hajtincsét. Majd Rá nézett, és elnevette magát, miközben kezét álla alá támasztotta – minden báját belevetve. – Szerencsés(nek) vagy, hogy a barátjának mondhatod magad – kacsintott Cathe. – Ha meg nem jön össze a dolog… - kezdett bele mézesmázosan, de be se tudta fejezni, Lis egy nagy csapást mért rá. És nem értette, hogy miért kapta. Mikor flörtölt Lucas-szal! Az én Lucas-szommal!

- Cathe csak arra gondolt, hogy szinte semmit nem tudunk rólad! Esetleg mesélhetnél… Persze csak ha nem vagy túl elfoglalt – intett Lis a többi lány felé, akik ugyanolyan nyál csorgatva bámulták Őt, mint az előbb Naomi. Ő most már felocsúdott, és újból jelen volt.

- Hát, igazából el kell mennem az öcsémért, de egy gyorstalpaló belefér – ment bele Lucas, és a kezével előrenyúlt, ahogy a Thony melletti székre bökött. – Szabad? – kérdezte. A fiúk egymásra néztek – hozzátenném, kicsit puffogva -, de bólintottak. Lucas ellépett mögülem – hallelujja -, de az egyetlen szabad hely Naomi és Anthony között volt. Pont. Velem. Szemben. Remek… Ahogy leült, az arcom elkezdett bizseregni, ami arra utalt, hogy valaki figyel. Nagy nehezen rászántam magam, és a kajámról felnéztem, de amire számítottam, az elmaradt. Nem találtam magam szembe Lucas megigéző szemeivel, és ez fájt. A francba, Ange, hogy képzelted, hogy tényleg érdekled?! Hisz… számára AZ biztos csak egy pillanatnyi fellángolás volt! Nem úgy, mint számomra… A francba! Állj már le!

- Ange, ez komoly? – nyílt tágra Kassie szája.

- Mi? Ne haragudjatok, elkalandoztam…

- Rájöttünk! – forgatták a szemüket a fiúk.

- Steve tényleg bevadult? – ismételte meg a kérdést Sam.

Lucasra néztem – nem tudtam ellenállni -, és mintha áram rázott volna át, úgy éreztem, megsülök. Lucas engem figyelt, a reakciómat várta, és mikor látta, milyen hatással van rám, elmosolyodott. Én meg mintha… mintha most találkoztunk volna először, pillantása égette a retinámat. Annyira hiányzott ez az érzés…

- Hát, tudjátok, hogy mennyire nem szereti, ha valaki lerombolja a saját kis világát, ami körülötte forog, Lucas viszont épp ezt tette… - magyaráztam nekik. Olyan fura volt Őelőtte kimondani hangosan a nevét… Állj! Hisz ez csak egy név! Egy gyönyörű hangzású, csilingelő, kifejező név… A francba!

- És megütötte Lucas-t? – kérdezte immár Naomi is. Na, erre én is kíváncsi lettem volna. Bár akkor nem láttam jelét, de azért…

- Nem hiszem… Vagy netán tévednék? – húztam fel a szemöldököm.

- Nem – felelte frappánsan Lucas, mire mindenki – a fiúk is – csodálkozva fordultak felé.

- De hisz… Steve az egyik legerősebb… - ámuldozott Cathe, de Lucas félbeszakította őt.

- Biztosan. De nem minden az erő. Megfelelő tapasztalattal és technikával lazán győzhet az ember akármelyik izompacsirta ellen. Akkor is ez történt – vont vállat. Körülnéztem. Kíváncsi lettem volna a többiek reakciójára eme válasz hallatán. Ám semmi különöset nem észleltem; a legtöbb, amit láttam, az némi elismerés volt mindenki szemében.

- Jártál valamilyen harcművészeti kurzusra? – kérdezte Naomi. Kíváncsian néztem Lucasra, Ő meg pont elkapta a pillantásom. Kezdett megszűnni a világ körülöttem, mikor Lucas elmosolyodott és megszólalt.

- Mondhatni. A nagybátyám elég kemény fickó. És mikor unatkozunk, megejtünk néhány bunyópartit.

A lányok tátott szájjal, míg a fiúk vigyorogva fogadták a „hírt”. – Remélem ennyi ismeretterjesztő az új fiúról elég lesz – mosolyodott el.

- Egyelőre, szépfiú – kacsintott Cathe. A fiúk a szemüket forgatták (bizonyára nem értették az imádat okát), a lányok meg csak nevettek rajta. Én feszülten figyeltem.

Lucas még egy nagyon hosszúnak tűnő másodpercig engem figyelt, majd felállt. – Örülök, hogy megismerhettelek Titeket! – mondta kedvesen, mire a többiek meg elköszöntek. Csak én nem.

A nap további részére nem emlékszem. Mit csináltunk suli után, kivel jöttem haza… Csak a képre, amint az ágyamban fekszem, és Ő jár a fejemben. Az Ő szemeit látom csukott szemhéjamon. Az Ő hangjának dallama járja át agyam minden milliméterét. No és a pillantásának melege… Az első találka alkalmával, és a suliban is egy röpke pillanatig… Egész testem libabőrös lett. De nem ám az ablakon beáramló hűvös nyárvégi szellő miatt…

Ki vagy Te? Honnan jöttél? Miért? Hogy… miért nézel rám úgy? Milyen célból kábítasz és hozol szégyenbe a barátaim előtt?! Ki ez a srác…?

Szenvedély - 5. fejezet

Újrajátszások...

- Hogy hívnak? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal. Épp hazafelé tartottunk. Miután a banda elment, mi is elindultunk. Az ismerős idegen vitte az iskolatáskám arra hivatkozva, hogy még mindig gyenge vagyok – az ájulás miatt. Ahogy sétáltunk – bár próbáltam figyelmen kívül hagyni, kevés sikerrel – a kezünk néha össze-összeért. Eddig is beszélgettünk, de csak lényegtelen dolgokról… Nem arról, ami engem igazán érdekelt. Hát akkor… vágjunk bele!

Ő csak próbálta visszafogni mosolyát, megköszörülte a torkát, és komoly hangon válaszolt.

- A nevem McRyan. Lucas McRyan.

Erre muszáj volt felnevetnem. Ő csak felvonta egyik szemöldökét – amitől önkéntelenül is még szexibb lett. Ne gondolj ilyenekre!

- Ó, hogy ez nekem honnan ismerős… - magyaráztam el hirtelen támadt jókedvem okát.

- Kikérem magamnak! Az eredeti ötlet az enyém volt, de Bond-haver lenyúlta – vágta be a durcát. Olyan aranyos volt így… és én úgy megsajnáltam… Mint amikor az ember lát egy aranyos kiscicát, aki szüntelenül nyávog. Simogatná, babusgatná, amit csak lehet, csakhogy az állat megnyugodjon és talán még doromboljon is. Szóval mentségemre szóljon, amit csináltam, az a helyzetből fakadt.

- Nézd a dolog jó oldalát! Ez azt jelenti, hogy ez a Bond fazon felnéz Rád, ha Téged koppint – simogattam meg vigasztalásképp a vállát. Mikor rádöbbentem – és majdnem sokkot kaptam -, hogy mit tettem, már húztam volna el a karomat, de közben Ő is valami váratlant produkált.

Megfogta a derekam, maga elé húzott, és mélyen a szemembe nézett. Ekkor érkezett el az a pont, amiután már nem gondolkodtam.

- Úgy gondolod? – kérdezte. Szívem eszeveszett iramban dobogott.

- Pe… per… persze, hisz… olyan eredeti a stílusod, és olyan jól nézel ki… – mutattam végig rajta. – Mármint Téged biztos sokan próbáltak már utánozni, de valószínű, hogy nem sikerült.

- Tényleg? – kérdezte, és kezével állam alá nyúlt. Éreztem, hogy ez talán már túl közel volt.  Talán nem helyes… ez a közelség, hogy éreztem testének melegét… De nem érdekelt. Mert ezt akartam. Őt akartam.

- Téged lehetetlen utánozni. Te egyedi vagy… - csuklott el a hangom. És csodálatos… Pillantása felemésztett. Én nem bírtam volna megszakítani a szemkontaktust, de Ő megtette, hogy aztán az ajkaimat vizslassa. Vérem pezsegve forrt ereimben, amikor arra gondoltam, mi lenne, ha… Lucas szemében fellángolt valami, amitől egyszerre jöttem lázba és rémültem meg. Ám ezutóbbi érzés rögtön el is tűnt, és rajtam is urrá lett az a bizonyos fellángolás, amit Lucas szemében láttam. Vágy.

Erősen, de mégis gyengéden húzott magához, egyik karjával derekamat ölelte, míg másikkal hajamba túrt. A jól ismert pillangók, amik az évek folyamán vegetáltak a gyomromban – alkalomadtán jelét adták a létezésnek, de sosem éledtek fel igazán -, most hevesen csapkodtak a gyomromban. Bőröm fellángolt az Őáltala érintett helyeken, és saját karjaimat is melegebbnek éreztem, amint nyaka köré helyeztem őket.

Bár józanésszel tudtam, hogy nem lehet, de nem voltam józan, és megpróbáltam közelebb húzni magamhoz. Ő ezt biztosan megérezhette, mert elmosolyodott, és lassan – túl lassan – közeledett ajkaim felé. Libabőrös lettem, ahogy egyre jobban megvalósulni látszott korábbi gondolatom.

Szinte… éreztem… Őt, amikor…

- Ne haragudj! – húzódott el hirtelen. Kezeimet lefejtette nyakából, Ő maga is elengedett, behunyta szemét, és mély levegőt vett. Most meg… ezt most… miért csinálta? Én… majdnem… Ő meg…

- Uhhh – fújtam ki a levegőt. Szedd össze magad! Próbáltam összeszedni a gondolataimat, de azok csak össze-vissza csapongtak a fejemben.

- Ne haragudj! – ismételte meg magát, és végre kinyitotta a szemét. Pillantásából nyomtalanul eltűnt az a parázsló vágy, amitől az imént még lángoltam. Örülhettem volna ennek – ezt kellett volna tennem -, de nem tudtam. Túl gyorsan múlt el…

Még mindig nem fogtam fel igazán a történteket, de az arckifejezéséből ítélve Ő sem.

- Öhm… - megköszörülte a torkát. – Nekem mennem kell. Itt a táskád. Örülök, hogy találkoztunk. Szia! – köszönt el, és elindult a fák felé. Nem figyeltem, onnan merre megy, nem láttam semmit. Csak annyit éreztem, hogy kezem erőtlenül utánakap, a levegőbe markol, majd reményvesztetten oldalam mellé hull. Az eddig benntartott levegőt most egy sóhajjal kieresztettem, és lenéztem a földre. Felvettem a táskát, és épp indultam volna, mikor figyelmes lettem valamire. A táska… illata… Elfordítottam a fejem, és tüdőmet teleszívtam az Ő illatával. Lucas illatával. Egy újabb sóhaj szakadt fel a torkomból, majd elindultam hazafelé.

***

- Csajok, nincs kedvetek ma beugrani a Lótuszba?

- Jajj, Cathe, ne csináld! Tudod, hogy mennyire szeretek vásárolni, de holnap témazáró lesz töriből, ami nekem elég gázos… - sóhajtott fel Lis. Bár megértem szegénykét, a tanár magyarázásával nemhogy figyelni, de ébren maradni is nehéz. És nem is készültünk rá.

- Oh, tényleg – kámpicsorodott el Cathe is.          

- A-a! – rázta meg a fejét Samanta.. – A tanárnő besokallt, és szabira ment – vigyorgott már a végére barátnőm.

- Tehát… - kezdtem bele, de Catherine félbeszakított.

- … megyünk shoppingolni! – csapta össze tenyereit.

Épp a suli lépcsőjén tartottunk lefelé gyomrunk követelőzésére, mikor valaki befogta a szemem.

- Na, ki vagyok? – kuncogott az illető a hátam mögül.

- Hát, az attól függ. Az álneveid közül soroljak, vagy megteszi az igazi? – kérdeztem csöpögős iróniával a hangomban. Erre felnevetett, és mellénk lépett.

- Sziasztok!

- Szia Kassie! – köszöntek vissza a többiek.

- Nolám, engem már észre sem vesztek! Csak az a fontos, aki könyveket, meg miegymást ad! – húzta fel az orrát Naomi. Ezen muszáj volt nevetni. Megöleltem, majd magyarázkodni kezdtem: - Ne haragudj! Csak olyan kicsi vagy, hogy nem vettem észre, amint Kassie mögé bújtál – somolyogtam. Ő erre csak kiöltötte a nyelvét, és együtt haladtunk tovább.

A menzára érve Cathe és Naomi leparkoltak – ugyanis ők nem itt kajáltak -, mi meg beálltunk a végtelen sorba.

- Te, Ange, csak nekem tűnik úgy, mintha Steve ma nem piszkált volna? – kérdezte Lis furcsálva.

- Tényleg. De vajon mitől? – válaszolt helyettem Cathe.

- Nem tudom, de nem is érdekel… - mondtam, bár ez az állítás nem volt helytálló. Igen, észrevettem, és igen, érdekelt. Nagyon is. De mindenképpen palástolni akartam ezt.

- Milyen nap van ma? Nem találom az ebédjegyemet… - sopánkodtam.

- Hétfő – grimaszolt Sam.

Hétfő volt. Pont egy hete… futottam össze Steve bandájával. Már egy hete nem gondoltam a találkozásra, ám egy ismerős a menzán eszembe juttatta azt.

- Hahó, itt Houston! Föld híva Ange-t! – kalimpált a szemem előtt Sam.

Miközben lefogtam a kezét, ránéztem, majd vissza a személyre.

Ó, te jó ég…

KÖSZÖNÖM A BÉTÁZÁST, remélem mindenkinek jól teltek az ünnepek, és kapok komikat^^ puszi:)

Egy csöppnyi élet...

Sziasztok! Nos, frisset a héten hozok, viszont most van egy másik... 'meglepim'...
Szoktam néha írogatni, de ilyen rövidebb dolgokat, nem novellaszerűek, csak... A lényeg, hogy elküldtem egy barátnőmnek az egyiket, amit nemrég írtam, és ami szerintem elég gyenge lett, de Ő azt mondta, hogy szerinte nagyon jó, és érdemes felraknom. És mivel BÍZOK az ítéőképességében, ezért... Nos, gondoltam, vesztenivalóm úgysincs, úgyhogy itt van.:)
Remélem tetszik, és ha valaki elolvassa, akkor kapok hozzá véleményt is^^:) pusz

[Itt a kép^^:)]
Az ég hirtelen borult be.

Milyen váratlan időzítés…

Milyen csodálatos felhők…

Milyen gyönyörű vihar….

Mennyire szerettem volna kimenni! Ki-, lemenni a szabadba, egy erdőbe, és csak futni és futni, figyelmen kívül hagyva testem követelőzését. Megszabadulni a mindennapos terhektől, szabadnak érezni magam, kiáltozni a tudattal, hogy se nem lát, se nem hall senki. Tombolni, törni-zúzni, szaggatni, mint az elképzelt tövisek a bőrömet… S mindezt úgy, hogy senki nem állítana meg. Csak sikítani és sírni, míg a könnyeim el nem apadnak, sőt még azután is… Vergődni a földön, mint egy őrült, egy szerelmes, aki létezése értelme nélkül már semmi jót nem lát a világban, de tőlem nem kérdezné senki, hogy mi bajom. Megállni és zihálni, meglepődve dühömön, fájdalmamon, csalódásaimon és elmélyülni lelkem még fel nem fedezett bugyraiban anélkül, hogy valaki megzavarna. De nem tettem.

Nem tehettem…

Nem mehettem le, nem futhattam el, nem tombolhattam… Nem fedhettem fel a bennem rejlő démont, aki minden pillanatban arra vár, hogy óvatlanul elveszítsem az önkontrollt, és a felszínre engedjem. Nem tehettem semmit, mert csak egy felelőtlen, tapasztalatlan tini vagyok, akinek a vele született szabad akaratát elvették a szülei. Csak egy hormontól túlfűtött kamasz, szerelmes csitri vagyok, aki képtelen a realizmusra, józanságra, ésszerűségre. Senki nem mondta, de tudom, mit gondolnak. Amint szánakozva rámnéznek, mikor azt hiszik, hogy a legújabb divat szerint „depizek”. De ők nem tudják… Nem tudják, hogy mikor félrevonulok, zenét hallgatok, és behunyom a szemem, legszívesebben a pokolba kívánnék mindenkit, aki csak egy rossz szóval illet. El, messze tőlem, aki egyáltalán hozzám szólt. És a mennybe, aki próbált segíteni, nem ítélt el, hanem türelemmel hallgatta volna, amint panaszkodom. Igazán rendes tőlük, de őrájuk sincs szükségem. Csak egyedül lenni. Ez az amit szeretnék… túl nagy kérés? Úgy tűnik, igen… Hisz  milyen abnormális vagyok, hogy nem a közösség élén taposom az embereket… hogy nem olvadok el minden helyes sráctól a büfében… hogy nem járok diszkóba, nem festem magam, és nem smárolok fűvel-fával, amiért nem érdekel, hogy menő legyek. Tényleg… Milyen abnormális vagyok! Hisz ez a normális, ugye?? Hát persze, hogy nem… Ilyen vagyok? Nem hinném… És mégis, hogy fáj, mikor ezzel vádolnak… Mikor olyanokat mondanak, amikről mások jutnak eszembe, és ha felhozom őket, megrónak, hogy ne mást mintázzak. Akkor mégis mit mondjak? Hogy tudnám megértetni velük, hogy tévednek? Hogy nyissák ki a szemüket, és nézzenek körül jobban? Mert elhamarkodottan ítélnek? Sehogy…

De engem most ez sem érdekelt…  Csak néztem a felhőket, és kívántam.

Nem azt, hogy menő lehessek.

Nem azt, hogy több barátom legyen.

Nem azt, hogy ne nézzenek le, vagy forduljanak felém szánalommal.

Nem is azt, hogy a családom hagyjon békén, ne érdekelje minden bajom.

Azt se, hogy a barátaim viszont jobban foglalkozzanak az érzéseimmel.

Nem a viszonzott szeretetet.

Nem pénzt, ruhákat, új frizurát, sminket vagy laptopot.

Nem könyveket, vagy ipodot.

Nem Földkörüli utazást, nem vakációt Hawaii-n, nem egy kutyát, vagy kertvárosi lakást.

Mondhatnám, hogy azt kívántam, találjam meg a lelki társamat, az igaz szerelmemet, a barátomat, aki a legigazibb mind közül, aki meghallgat, nem ítél el. Aki megvígasztal, és nem oktat ki. Aki bólogat és magamra hagy, és nem folytja vissza könnyeim. Kívánhatnám ezt. Őt. Bárhol is legyen. De nem tettem.

Hogy mit kívántam? Teljes szívemből, lelkem igaz valójából, minden érzésemet beleadva? Miközben legszívesebben felrepültem volna, és átvágtattam volna a viharfelhőkön? Hogy ázott, csapzott külsőm legyen – hogy tükrözze a belsőmet??

Nos… azt nem tudnám megmondani. De abban segíthetek, hogy miután kinyitottam a szemem, szinte teljesen boldog voltam. Legalább addig a pár pillanatig, amíg behunytam a szemem, végre ott lehettem, és azt csinálhattam, amit szívem szerint tettem volna. Végre éreztem valamit. Éreztem, hogy élek…

Szenvedély - 4. fejezet

Az én hősöm

Amit először megéreztem, az két kellemesen meleg kar volt, amik engem tartottak.

- Eva? –Jajj ne! Ahogy tudatosult bennem, hogy mi történt, hirtelen rázott ki a hideg. Viszont, aki tartott, biztosan a nevem becézésének tulajdoníthatta ezt a reakciót, mert rámorgott Steve-re.

- Evangeline? Jól vagy? – javította ki magát. Na, ez furcsa. Steve hallgat valakire? A mindig bunkó, füves, szabályszegő, egoista barom Steve meghunyázkodott? Hát mi történt itt, kérem szépen? Egy kis ideig hagyom itt a világot, és az máris a fejetetejére áll?!

- Eszméleténél van – szólalt meg a világ legkedvesebb, -szexisebb, -romantikusabb, -lágyabb hangjának a birtokosa. Ezt. Nem. Hiszem. El. Akkor ez is megtörtént. Ő is itt volt? Úgy éreztem, mindjárt elolvadok, mikor azonosítottam az illetőt, az engem a karjaiban tartóval. És az illata… Mélyet szippantottam a levegőbe, aminek hatására halk kuncogást hallottam a fejem fölül. Majd egy kéz érintését az arcomon

- Itt vagy, Bébi? - Fúj! A hang, és az érintés hatására azonnal elhúzódtam.

- Ne nyúlj hozzám, Steve! – förmedtem rá. Majd lassan – nagyon lassan – felemeltem a fejem, és pillantásom találkozott az univerzum legcsodálatosabb és leglágyabb szempárjával. Szedd össze magad! – Amm… kösz, hogy elkaptál, amikor… elájultam… mostmár letehetsz.

Próbáltam összehozni egy mosolyt, de én inkább vicsorításnak éreztem. Hogy lehetsz ennyire béna?!

- Oh, persze, ne haragudj – kaptam vissza egy mosolyt, amibe a csontjaim is beleremegtek. Azzal óvatosan – és felettébb gyengén – a lábaimra állított. Ne! Nem akarlak elengedni, nem akarok elválni tőled! Örökké a karjaidban lenni, megrészegülni mámorító illatodtól, és végérvényesen elveszni pillantásod mélységében… ez az, amit szeretnék.

De én csak újból rámosolyogtam és elengedtem – mivel eddig belé kapaszkodtam – majd az idegen felé fordultam.

- Mi történt? – kérdeztem egyszerűen és nyíltan. Hősöm próbálta elrejteni mosolyát, de tökéletes arca így is megrándult. Várjunk csak! Én úgy emlékeztem, hogy elájultam, mert… mert bunyóztak. És… és megijedtem, hogy Ő megsérül… De egy karcolás sem volt rajta. Ez meg hogy lehet? Hisz Steve sokkal erősebb! Legalábbis annak tűnik. De hát… - Mi történt?! – kérdeztem ismét, mostmár sokkal feszültebben. Majd eszembe jutott valami. Ha Ő nem sérült meg, akkor… - Steve? – fordultam felé. Elakadt a lélegzetem. Egy lila monokli volt a bal szeme alatt. A mindenki-fél-tőle Steve szeme alatt! Valószínűleg eléggé megbámultam, mert zavarba jött.

- Én csak… hát… - kezdett volna bele, de egy hang a hátam mögül megakadályozta Steve magyarázkodását.

- Nincs mit kertelni. Feldühített, én meg nem bírtam magamon uralkodni. És ezt az arca bánta – mondta szemlesütve. Ha lehet, most még jobban megdöbbentem.

- Azért nem kéne ilyen nyilvánvalóan lenézni – vetette a szememre Steve.

- Én… - nem tudtam folytatni. Hisz elég sokkoló, mikor egy emberről - akit mellesleg tökéletesnek hiszel –, ilyen dolog derül ki. Ráadásul milyen lazán veszi! De hogy is gondoltam, hogy tökéletes. Hisz ember! Ó, Ange, már megint elkalandoztál… Igaz, hogy a legszebb srác, akit valaha láttam, igaz, hogy enyhén, nem túlzottan feminista (ami nagyon aranyos), és hogy hihetetlenül vonzó…

- Sajnálom! – szakította meg gondolatmenetemet az ismeretlen, majd egy levegőt vett, és folytatta. – Tényleg türtőztethettem volna magam, csak… Nem bírom az ilyen öntelt alakokat, akik azt hiszik, hogy körülöttük forog a világ! – fordult Steve felé.

Végülis… Mindenki hibázik! Talán nem tökéletes, de elég közel áll hozzá. Hisz csak engem védett. Ettől hatalmas görcsbe rándult a gyomrom, és hirtelen nagyon melegem lett.

- Aham… Majd megmutatom én, hogy milyen, amikor forog körülötted a világ! – azzal Steve elindult megmentőm felé, és én megint kezdtem megijedni. De szerencsére Nick és Jared, akikről teljesen megfeledkeztem, lefogták.

- Hé, ne is törődj vele, S.T. – nógatta Nick. Egyre jobban kezdtem megkedvelni ezt a tagot. Jared nem mondott semmit, csak feszülten biccentett Steve-nek. Mi a baja? Körbenéztem. Reginát sehol sem találtam. Hova mehetett? Nem nagyon láttam még őt a pasija nélkül. És miért ment el?

- Mentsd az irhád, amíg lehet! – vetette oda Jared. – És vidd a kis ri… pártfogoltodat is – biccentett felé. A megszólított – a Szinte. Tökéletes. Srác. – felém fordult, és elmosolyodott.

- Mehetünk?

Köszönöm a gyors bétázást Lettinának!:) Komikat, pls^^

Szenvedély - 3. fejezet

Ismerős Idegen

- Te meg ki vagy? – kérdezték az idegentől. A srác magas, hosszabb szőkés-barnás hajú és virító kék szemű volt. Elképesztően jóképű volt, az Edward-ot alakító színész a nyomába sem ért. De nem ezen lepődtem meg leginkább. Szinte biztos voltam benne, hogy most láttam életemben először az idegent, de mégis volt benne valami ismerős. Na igen… Én és az ellentmondásos állításaim...

- Egy srác, aki nem szereti, ha kihasználják egy hölgy védtelenségét – mondta enyhe brit akcentussal, és felém fordult. Pillantása valósággal fogva tartotta az enyémet, mint egy örvény, vagy egy fekete lyuk, amiből nincs menekvés.

Szeme bűvöletétől majdnem sikerült elfelednem, hogy a megjegyzése egy kicsit sértő volt… ja, és hogy egy csapat egoista barom és egy gyönyörű idegen társaságában vagyok. De csak majdnem.

- Te most… mi? Nincs jobb dolgod, mint ilyen lúzereket a szárnyaid alá venni? Ficsúr! – kérdezte és tette hozzá gyorsan a sértést Regina. Ugyanis ő a zavarát próbálta leplezni beszédével, de a kérdés túl kedvesre sikeredett. Hogy mitől lett zavarban? Attól, mert két külön világban élünk, még ugyanúgy… A fenébe is, ez a pasi eszméletlenül jóképű, bárhogy nézzük! Amikor erre Regina is rájött lesütötte a szemeit, és közelebb húzódott Jared-hez. Ő csak kíváncsian fürkészte barátnője arcát, majd valami fura pillantással az ismeretlenre meredt. Majdnem felröhögtem, mikor azonosítottam a megfelelő érzelemmel. Féltékenység.

- Nem, nincs. Na és nektek? – húzta fel a szemöldökét kíváncsian Mr. Anonymus. A hangja halk volt, de meglepően megrovó. – Azonkívül, hogy lányokat ijesztgettek, tudtok valami értelmeset is csinálni? – intett megint felém, amitől a hasam görcsbe rándult.

- Ööö… ne csináld már haver, mi nem csináltunk semmit, csak Steve! – mondta Nick, de ez egy szúrós pillantást váltott ki a bandafőtől. Aki egyébként már alig tartott maga mellett. Keze elég lazán pihent az enyémen ahhoz, hogy elfuthassak. De nem bírtam. Féltem. Féltem, hogy az ismerős idegennek baja esik. Hisz a többiek mégiscsak túlerőben voltak!

- Nos? – kérdezte a srác Steve felé fordulva.

- Képzeld el, hogy én nem ijesztgetem. Mi Eva-val csak régi barátok vagyunk és éppen összefutottunk – rukkolt elő a frappáns válasszal Steve. Már nyitottam a szám, hogy végérvényesen is a fejébe véssem, hogy hagyja abba ezt a becézést, amikor a srác megszólalt.

- Nem szereti, ha így hívják – nézett vészjóslón „fogvatartómra”. Neki is – éppúgy, mint nekem – tátva maradt a szája és megszólalni sem tudott a meglepetéstől. Én viszont hamarabb felocsúdtam.

- Honnan tudod?

Úgy fordult felém mindenki, mintha őszinte meggyőződésük lett volna, hogy süket-néma vagyok. Nagy kerek szemek, földig érő állak, elakadt lélegzetek. Steve, ha lehetséges, még az eddigieknél is jobban ledöbbent. Jared keze félúton megállt Regina arca felé, és úgy meredt rám. Barátnőjéről meg teljesen lehullt a „menő arca”, elfelejtette a gőgét és meg kell hagyni, így tényleg szép volt. Nos… hogy Nick hogy viselkedett? Ő is meg volt döbbenve – nem vitás -, de nagyon nehezen fojtotta el kitörni készülő vigyorát. Lássuk csak… kit hagytam ki? Hát persze!

Don Juan tökéletes megtestesítője ott állt és engem figyelt. Nem láttam rajta, hogy megdöbbent volna, sőt! Különös – és természetesen lélegzetelállító – mosollyal jutalmazott meg. Hogy miért volt különös? Már láttam ilyent mások arcán és persze, hogy rájöttem, hogy mi az, de teljesen más volt az Ő arcán. Büszke mosoly. De hogy miből kiindulva…?

- Az arcvonásodból – felelte reflexszerűen. Most kábé úgy nézhettem ki, mint az előbb a többiek. De nem érdekelt.

- Tessék? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Mintha egy másodperc töredékéig zavarban lett volna, de aztán nyomát sem láttam ennek.

- Válaszoltam a kérdésedre – mondta a nyilvánvalót. Elég hülyén nézhettem rá, mert felnevetett. – Amit az előbb tettél fel.

- Oh… - emlékeztem vissza. Hát persze. Milyen ütődött vagyok…! Egy pillanat erejéig úgy tűnt, mintha a gondolatomra válaszolt volna… Jesszusom… Túl sokat olvasok…

- Eléggé fanyar képet vágtál, amikor Eva-nak szólított. Gondoltam azért, mert nem szereted.

Már válaszoltam volna, hogy tökéletesen igaza van, de Steve új erőre kapott és belemarkolt a kezembe. Úgy gondoltam inkább a dac, mint a valódi cél miatt, hogy ne mehessek el. Egy fájdalmas nyögést nyeltem le.

- Ha velem van, azt szereti, amit én mondok! – rántott meg a karomnál fogva. Épp pofon vágtam volna, amikor megszűnt a nyomás a karomon és valami nagy került a szemem elé. Egy ideig nem láttam semmit, csak valami bódító finom illatot éreztem. Majd kitisztult a kép és rájöttem, hogy Signor Perfecto áll előttem vé… védelmezően? És akkor tudatosult minden. Éppen Steve-től próbált megóvni. Ő. A. Vadidegen. Megtestesült. Tökéletesség. Hát ez… oltári!!! Próbáltam visszafogni magam, de nem ment. Az adrenalin száguldozni kezdett a véremben és feltehetőleg pipacsvörös lettem. Ráadásul a vigyoromat sem tudtam visszafojtani. Hála az égnek, hogy Őmögötte állok… Ettől megint megrándult a gyomrom. Elég! – parancsoltam magamra.

- Mit képzelsz magadról? – köpte a szavakat védelmezőm. – Egy nő nem holmi rongy, amit ide-oda dobálhatsz! Tisztelettel kell vele bánni! Fogalmad sincs, hogy milyen értékeket koptatsz a kezedben, te hitvány… - harapta el a mondatot. Reginával egyetemben megkövülten álltunk és csüngtünk az idegen minden egyes szaván. Feminizmusa eme kicsiny megnyilvánulása mindkettőnket elvarázsolt. Miközben én egy szigeten kalandoztam kettesben a mi kis pártfogoltunkkal, addig ő erőt gyűjtött magán és folytatta. – Egy nőnek joga van, szabad akarata és nem gazdája. Szabadsága van és nem szolgasorsa. Főleg egy ilyen bájos lá… - itt megakadt. Csak nem… Nem… az lehetetlen! Nem adott időt ezen rágódni, ugyanis gyorsan befejezte. – De mindezek közül egyvalamit, a legfontosabbat jegyezd meg: Evangeline nem a tiéd! – A francba! A tökéletes ismeretlennek sikerült eltalálnia Bunkó Steve legérzékenyebb pontját. Ugyanis ő két éve hitetgeti magát azzal, hogy én hozzátartozom. Gyomorfogató, és folyamatosan próbálom kiverni ezt a fejéből, de nem megy. Eddig se ment.

A srác nem tudhatta azt, amit csak én tudtam, de így is feltűnhetett neki Steve arcán a változás. Lényegtelen, hányszor láttam már ezt az arcát, mindig ugyanúgy reagáltam, ugyanolyan érzelemmel töltött el. Félelmetes volt. Védelmezőm feszültebb testtartást vett fel és ugrásra készen helyezkedett.

Nem sok mindent láttam belőle, de amit igen, az a mosolya volt. Ez nem tetszett úgy, mint az előző. Kihívó mosoly. Hát ez a srác aztán ráérzett, hogy lehet Őbunkóságát kihozni a sodrából! Még mielőtt Steve kezdeményezhetett volna, az ismeretlen úgy indult el ellenfele felé, hogy minél messzebbre kerüljenek… tőlem. Steve azonban megunta a várakozást, és támadt. Amiből az lett, hogy a srác kivédte, de a támadó elvesztette egyensúlyát és magával rántotta a másik bunyóst is. Olyan gyorsan történt, hogy egy ideig elvesztettem a fonalat. Ám amikor odanéztem csak annyit fogtam fel, hogy Steve ökle az Ő arca felé közeledik, majd egy éles hang.

- Neee!!! – sikítottam és rámborult a sötétség.

Na itt a friss, remélem tetszik! Komikat, pls:):) Mentségemre szóljon, hogy egy részét hajnali 2-kor írtam xD

Szenvedély - 2. fejezet

Találkozások

- Ms. Hathaway! Lenne szíves válaszolni? – kérdezte szigorúan az irodalom-tanárnő. A francba! – dühöngtem magamban. Miért nem bírok odafigyelni erre a nyavalyás tantárgyra? Éppen rajzoltam, ezért becsuktam a füzetem és felnéztem a Legendstore-re.

- Mi volt a kérdés, tanárnő?

- Az előbb mondtam el. Talán nem figyelt?!

- Elnézést, Mrs. Legendstore, csak…

- Az álmodozás az élet megrontója, Evangeline kisasszony! Arra lévő tekintettel, hogy szeptember elseje van, a tanítás első napja, megússza ezt a kellemetlenséget. De elő ne forduljon többet!

- Persze, tanárnő! – mosolyogva szűrtem a fogaim között. Nagyon nem bírtam ezt a tekintélyparancsoló hangnemet.

- Nyugi, mindjárt vége! – kuncogott rajtam Catherine.

- Ajánlom is!

Kicsöngettek, mi meg összeültünk a padunknál. Sam és Lis is odajöttek, meg még páran.

- Na és mi rontott meg órán? – kérdezte csípősen Sam.

- Tessék?

- Hát min álmodoztál? Azért eléggé ismerünk ahhoz, hogy tudjuk a tanárnőnek igaza volt. Nemcsak elbambultál.

- Jaj… Csak nem Twilight…? – kérdezte Cathe szemforgatva.

- Én csak…

- Nem Twilight, hanem New Moon, mi? – nevetett fel Lis.

- Attól, mert annyira szeretem, még nem biztos, hogy minden gondolatom arról szól! Egyáltalán nem arról… Csak elmélkedtem – jöttem zavarba. Nem szándékoztam ezt megosztani velük.

- Na és akkor min? Úgy eszméltél fel, mintha aludtál volna – vigyorgott Cathe.

- Ááá… Tudjátok, hogy sokat álmodozom…

- Áhá!!! – vágták rá mindhárman. Zavartan elmosolyodtam és folytattam.

- … ez is csak egy volt a sok közül.

- Aham. Persze. Nem vagyok egy ma született bárány! – forgatta szemét Lisa. Hát igen… Túl jól ismertek. De akkor is…

- Bárány…- révedt el Sam. Erre muszáj volt felnevetnünk. Ő is elmosolyodott.

- Nos… van valakinek valami új híre? – kérdeztem. Tudtam, hogy nem fog sikerülni a tervem, de… Próba szerencse, nem?

- Ange, Ange… - csóválta a fejét Lis. – Ha valamiben hasonlítasz Bellára, hát az a pocsék színésznői képességed! Már ne haragudj… - nézett és mosolygott rám bocsánatkérően. Kiöltöttem rá a nyelvem, amit viszonzott. A többiek csak nevettek, de én valahogy nem bírtam.

Ugyanis rátapintott valamire, amiről eszembe jutott a nyár. Eléggé instabil voltam akkor. Ez a Twilight-láz nagyon betett az érzéseimnek. Nemcsak egyszerű rajongó vagyok… Nekem volt egy álmom, amire sokáig nem jöttem rá, hogy mi az. Bennem lappangott, mint valami ellenszer, de hogy mi ellen, azt nem tudtam. És akkor jött a Twilight vírus. Ennek hatására felerősödött bennem, életre kelt. Végülis elmosolyodtam a lehetetlen hasonlat miatt.

A lényeg az, hogy rájöttem valamire, ebben az időszakban. Még pedig arra, hogy szinte semmiben sem hasonlítok Bellára. Szőke haj, kék szem. Társaságkedvelő, nyílt típus. Ezek az alapdolgok. És akkor még sorolhatnám, hogy nem vagyok valami szorgalmas háztartásbeli, segítek, ha kell, de… Igaz, hogy még csak 16 éves vagyok, de lehetne több felelősségérzetem is. Ráadásul annyit beszélek, hogy amikor nem teszem, azt hiszik valami bajom van. Több barátom van, és nagyon szeretem őket, családomat is szeretem, de anyámmal elég sokat vitatkozom. Hiába, mindketten eléggé erőteljes személyiségek vagyunk. És így folyton összehasonlítanak. Na, ilyenkor megy fel bennem a pumpa, és elkezdenek távolodni tőlem az emberek… Nem szeretem, ha máshoz hasonlítanak. De ami a legfontosabb: nem vagyok olyan földhöz ragadt, mint Bella. Tényleg sokat álmodozom.

- Ange?! – szólított meg Sam.

- Tessék? – kérdeztem zavartan.

- Válaszolnál a kérdésünkre? – sürgetett Catherine. Körbenéztem és a pillantásom találkozott Elizabeth fürkésző tekintetével. Nagyot sóhajtottam, ezt már úgysem hagyják abba.

- Csak… az eszembe jutott a nyár… és egy kicsit elgondolkodtam. Elég… érzelemdús vakációm volt – mosolyodtam el. Láttam, hogy bólogatnak, hisz megszokták már, hogy néha rám törnek az elfojtott érzelmeim… csak enyhébben. – Mostmár boldogak vagytok?

- Naná! – csillant fel Sam szeme, és folytatta a társalgást Catherinnel. Lisa odajött mellém és a fülemhez hajolt.

- Ugye tudod, hogy ezt nem hagyom ennyiben?

- Persze… - sóhajtottam. Majd vidáman odébbült és mi is csatlakoztunk a társasághoz.

A nap végén elköszöntünk és mindenki ment a maga dolgára. Én kaptam pénzt Anyumtól, hogy vásároljak be, így nem egyből hazamentem, hanem a hozzánk legközelebbi hipermarketbe. Elővettem a listát, amit Carmen (Anyum) reggel írt, de még meg sem néztem és fintorogva konstatáltam, hogy hosszabb, mint gondoltam. Beletörődve elindultam a nagy vadászatra.

Épp a tejtermékeknél voltam, mikor meghallottam egy csapat fiút, amint hangosan nevetnek. Oda se kellett néznem, hogy tudjam, kik ők. Egy kisebb városban éltem, Wickford-ban, ahol szinte mindenki ismerte a másikat. Megpróbáltam nem odafigyelni rájuk, inkább megnéztem mi a következő termék a listán. Kenyér. Ami épp az újságok mellett volt; ahol épp a banda tartózkodott. Fantasztikus. Vettem egy nagy levegőt és elindultam arra, abban reménykedve, hogy egy bizonyos személy nincs köztük. De Steve ott volt. Gyorsan visszafordultam – reméltem, hogy nem vett észre és kihagytam a listáról a kenyeret. Majd beugrok egy kisebb boltba.

Miután kifizettem a termékeket, gyors léptekkel indultam haza. Már kezdtem megnyugodni, hogy otthagytam azokat az állatokat, amikor meghallottam valami zajt. Megfordultam és Steve-t láttam kilépni egy fa mögül. Rosszallóan vigyorgott és közelebb lépett kihasználva, hogy ledermedtem.

- Ejnye, ejnye Eva… - csóválta a fejét. Hányingerem lett attól, hogy szájára vette a nevemet. – Láttam, hogy megláttál, hát meg sem vársz?

- Idegenekkel nem beszélek – sziszegtem a fogaim közt. – És ne hívj így! – sarkon fordultam, de hallottam, hogy követ.

- Már miért lennék idegen? Immár 6. éve, hogy ismerjük egymást. Sőt! Még közelebbről is volt alkalmunk megismerkedni – nem kellett visszanéznem, hogy tudjam, kaján vigyorral az arcán beszél. De őszintén szólva… valóban. Közelebb kerültünk egymáshoz, mint szerettem volna.

- Semmi közöm hozzád… Már – förmedtem rá. Megelőzött és beállt elém.

- Ne légy már ilyen! – nyúlt az arcom felé, de én ellöktem a kezét. – Tudom, hogy te is szeretnéd… - csillant fel a szeme. Undorodva ránéztem és ellöktem magamtól.

- Hagyj békén, seggfej! Undorodom tőled! – néztem rá érzelmeimnek hűen. Ez viszont nem tetszett neki.

Miközben megint meg akartam lógni, újra elém került és a kezemért nyúlt. Én elrántottam azt, azonban arra nem számítottam, hogy ő pont ezt várta. A másik kezével elkapott és hátulról lefogott. Elkezdtem kapálózni, de ő csak morgott. – Ne ficánkolj már annyit! -

Már épp taktikát váltottam volna, mikor megint hangokat hallottam. A banda. Elszorult a torkom. Nem féltem… eddig.

- Szuper! – szólalt meg váratlanul Steve. Megfordított magával szembe és úgy folytatta. – Tudod, mid van neked? Mázlid! – nevetett fel. – Nick, Jared, Regina! – kiabált hozzájuk. – Nézzétek, kit találtam! – fordított meg ismét, most a nézőközönség felé. Már láttam őket egy párszor, így tudtam, ki kicsoda. Nick köztünk és a többiek között helyezkedett el.

Jared – a karjával Regina derekán – egy kicsit hátrébb állt a lánnyal. Amikor megláttak engem abbahagyták a romantikázást, már ami tőlük tellett, és kérdőn Stevere néztek.

- Na, mi van, egy újabb taggal bővülünk? – kérdezte vigyorogva. Regina gyűlölettel a szemében tetőtől-talpig végigmért, majd szemrehányóan ő is véleményezett:

- Ez nem csatlakozhat! Még rontana a hírnevünkön – legyintette meg a haját. Ó, az a marha fontos ranglétra… Regináról azonban egy másik szereplő jutott az eszembe. Pont olyan volt, mint Rosalie. Csak ő persze szebb volt. Regina is szép volt a maga módján: rövid, tépett barna haj vörös melírral; korallzöld szem, közepes testalkat és elég alacsony magasság korához képest. Fura volt Jared mellett látni, aki elég magas és izmos volt. Ő volt az álompasi fazon a gimiben. Tényleg jóképű volt, bár nem az én stílusom.

- Hahó! Föld hívja… kit is? – kérdezte, majd fordult Stevehez Nick. Jesszus… Épp egy banda kezében van a biztonságom, én meg a tagjait elemzem. Térj magadhoz! – szóltam rá magamra.

- Az nem a ti dolgotok – hallottam egy új hangot. Odafordultam és elakadt a lélegzetem. 

Szenvedély - 1. fejezet

Nos itt van. Ez elég uncsi rész, az "akciót" a következő részre tartogattam. Szal ez csak egy olyan "bemutatkozósdi":P Nah, így is túl sokat mondtam. puszi:)

Nosztalgia

*- Kicsim, ugye nem akarsz máris elkésni? – kérdezte egy hang.

Nem voltam képes azonosítani de válaszoltam neki, hogy ébren vagyok. Ő kiment, én pedig visszafordulva a fal felé, egy nagyot sóhajtva lehunytam a szemem.

- Hé, azt mondtad, ébren vagy! – mondta az illető úgy 10 perc múlva és bejött.

- Akkor ébren is voltam… - feleltem.

- Nagyon vicces… Jól érzed magad?

- Végülis maradhatnék itthon…

- Komolyan kérdem. Mintha lázas lennél, nagyon piros vagy!

Hoppá… biztos az álom miatt pirultam el. Erre a gondolatra elmosolyodtam.

- Drágám, tényleg kezdek megijedni, talán…

- Nyugi, Anya, nincs semmi bajom. Csak… szépet álmodtam.

- Biztos? – kérdezte, mire nekem beugrott az álmomból az a kis részlet.

- Persze…

- Jól van, akkor készülődj! A reggelidet megcsináltam, de nem foglak felöltöztetni és behurcolni a suliba.

- Rendben, értem – forgattam meg a szemem. Néha tényleg olyan… huhhh! Hallottam, amint kimegy a lakásból, majd felültem. Visszagondoltam az álmomra, és megint elmosolyodtam. Olyan szép volt… Felálltam és odaléptem a szekrényemhez. Néztem, hogy ma mit vehetnék fel. Nem jutottam semmire, amíg meg nem láttam a barna, kapucnis fölsőmet. Ez volt rajtam álmomban is, úgyhogy gondoltam, felvehetném ezt. Nem akartam, hogy az álom hatása hamar elmúljon, ezért döntöttem a kiválasztott ruhadarab mellett. Mikor mindennel elkészültem megnéztem az órát. Egy órám volt kezdésig és 10 perc az indulásomig. Ugyancsak 10 perc alatt be tudok érni a suliba. Szeretek korábban beérni az osztályba, mivel imádom a barátnőimet, és úgy alapjáraton is társasági ember vagyok. Legalábbis azt hiszem… Mostanság néhány dolgot illetően megváltoztam. De nem akartam erre gondolni. Most nem.

Tehát ruhástul rádőltem az ágyamra, és behunytam a szemem. Újra levetítettem az éjszaka alatt ’átélteket’. Végére érve vágyakozva sóhajtottam fel. Úgy szerettem volna, hogy ez tényleg megtörténjen. De hiú remény.

Na jó, most  már abba kéne ezt hagyjam, különben elkések. Feltápászkodtam az ágyról, megkerestem az mp3-lejátszómat és indultam is. Hogy milyen zenét szeretek? Hát, ha arra lenne gyűjtőszó… Könnyebb lenne az életünk, komolyan! Ha a R’n’B szól a rádióban már táncra is perdülök, ha rock, akkor egy kicsit magamba szállok, ha zongorajáték, akkor meg relaxálok. És még sorolhatnám. Szinte minden zene kivált belőlem valamit. Lehet, hogy velem van a baj, de egyszerűen nincs olyan, hogy kedvenc. Persze minden műfajban vannak előadók, akik jobban a szívemhez nőttek, mint mások, de nem tudok választani. Egyszer egy barátom megkért, hogy válasszak 3 kedvenc számot. Én kibővítettem 4-re, de így sem jutottam előbbre, vagy egy hét után állt össze a lista, amitől fájt a szívem. Egyszerűen nem szerettem választani…

Már közel voltam a sulihoz, mikor a ’River flows in you’ jött be. Halványan elmosolyodtam, hisz azért mégiscsak egyedül voltam egy csomó ember között. Nem lett volna tanácsos vigyorogni, hacsak nem akarom, hogy dilisnek nézzenek. Amire semmi szükségem nem volt. Az osztálytársaim… hát nem volt túl szoros kapcsolatom nagyrészükkel. Voltak azok, akik… hát nem nagyon kedveltek és azok, akik igen. Az utóbbiak a barátaim voltak, természetesen. Velük elég közeli viszonyban voltam. Néhányuk mintha a testvérem lett volna. Semleges ember igen kevés akadt. Ezt nem tudtam mire vélni. Szándékosan én nem igazán voltam senki ellen, ezért megdöbbentem, mikor néhány ember ellenségesen fogadott. De igazán nem is számít. Hisz szerencsésnek mondhatom magam a barátaim miatt. Fantasztikusak, és szeretem őket. Ebből a szempontból örülök, hogy az álmom nem a valóság. Illetve álmaim. Nem tudom, hogy lehet élni barátok nélkül. Libabőrös lettem a gondolattól. Közben beértem a suliba.

- Ange! – ugrott a nyakamba valaki.

- Lis! – nevettem fel. – Te is hiányoztál, de mindjárt megfojtasz! – mosolyogtam.

- Ó, bocsi – mosolygott ő is. Néha tisztára olyan volt, mint Alice. Wáó… ez már kezd beteges lenni… de ha igaz?!

- Mi az, égnek áll a hajam? – nevetett fel az én mindig vidám barátnőm.

- Nagyon vicces. Sajnálom, csak elgondolkoztam. – Közben elindultunk az osztályterem felé.

- Máris? Mi lesz veled… - ezen már nekem is nevetnem kellett. Hát igen… most kezdődött el egy újabb év a suliban. Fintorogtam.

- Mi a baj? Ennyire lehangoló a társaságom? – adta az ártatlant.

- Jaj, dehogyis! Csak… - sóhajtottam egy nagyot és lesütöttem a szemem. – Egyre közelebb kerülünk a felnőtté-váláshoz és… tudod – mosolyodtam el gyászosan.

- Jaj, Ange… - jött közelebb. – Ne filózz már ezen annyit! Nem tudsz megállni az időben, vagy örökké élni… - nézett rám jelentőségteljesen. Miután felkapartam az állam a padlóról, Lis elkezdett röhögni és én sem bírtam ki sokáig.

- Ms. Tapintatosság – nyitottam ki közben az osztályterem ajtaját -, csak Ön után.

- Köszönöm, Ms… - kíváncsian felvontam a szemöldököm, de nem tudta folytatni.

- Lisa!

- Evangeline!

- Ange, Lis! – kiáltották barátnőink. Odamentünk hozzájuk és mindenkit egy nagy ölelésben részesítettünk.

- Sziasztok! Hogy vagytok? Meséljetek! – hadartam. Ők csak nevettek és belekezdtek a mesélésbe, mint minden év első napján.

Immár 11-esen.